ID
PW
Login  Register  Help
My album reviews/comments My collection My wish list
Öröm - 8 cover art
Band
preview 

Öröm

Albumpreview 

8

(2006)
TypeStudio Full-length
GenresDark Ambient, Gothic Metal, Doom Metal
Album rating :  92.5 / 100
Votes :  2
Lyrics > etc. > Öröm Lyrics (9) >

8 Lyrics

(9)
Submitted by level Tinfeer
1. Vágyódás (1:48)
Az ég ködösen néz le rám... és valahogy most szótlan

Minden semmilyen körülöttem... nincs válasz

A fák is sejtelmesen susognak bele az éjszakába... a lelkembe

Fáj a gondolat... fáj, hogy érzek

Miért is van a születés!? Miért is van egyáltalán valami!?

Egyedül vagyok a gondolataim káoszába... az õrületben

Hiába hívom õt kire már évek óta vágyok, s talán most még jobban mint valaha... hiába

Pedig tudja, hogy várom tudja, hogy szeretném... az érintését

Kínoz... mint minden körülöttem a szférában

Aludni szeretnék... úgy mint azok kik sosem vannak ébren...

De álmatlan vagyok.. .gyenge ahhoz, hogy elaludjak

Így csak fuldoklok könnyeim tengerében... A magányom karjában

Ez a sorsom... Ezért kellett felsírnom egyszer régen

De többé, ha egyáltalán van ilyen nem fogok... mert voltam, vagyok, és a jövõ idõ meghalt

De lehet, hogy sosem volt... csak illúzió... az egész
2. Csöndben (9:24)
Egy tisztáson ülve,...s várva

Lelkemben tél,...s mély csend

Körös körül a nyugalom lágy hangja. Az elmúlás megérintett

A távolból hallom kiszáradt patakok, elfeledett csobogását

Haldokló testem néma sikoltását

És érzek valamit magamban legbelül

Idegen érzés mely a testemben elvegyül

S közben árnyak násztáncát látom, és a hó csak hull... és hideg

Egy test a tisztáson ülve... s várva. Vár az elbomlásra

Lelkemben tél... s mély csend, És semmi... körös körül
3. Sírok Között (11:00)
A fájdalom, mely fogva tart... lassan felemészt...

S a csillagok megfeketedett szemeikkel nézik létem megbújva a felhõk mögött.

A sírokat látva szenvedéssel megtelt szemeim könnyeket hullatnak...

A vágy könnyeit. Bánattal telt lelkek otthona... elrejtve mélyen bennem.

Leírhatatlanul szép a táj... mely már nem emlékszik, de érez.

A fák vén karjai óvják a fény hamis illúzióitól...

S ringatják szürke gyermekeiket idõtlen idõkig...

Várva az üresség gyönyörû ajándékára.

A köd is tiszteletét teszi a szelek által átjárt világban…

Selymes hideg érintése átfonja síró lelkem, mint egy anya remegõ ajkai

Melyek búcsúzóul meleg szavakat ejtenek haldokló magjához.

Bizakodva görnyedek egy fa tövében… hogy karjai egyszer engem is megérintenek

S szürke gyermekekén ringatnak… s óvnak.

Míg az üresség át nem adja gyönyörû ajándékát.
4. Levél (5:08)
Egy levél könnye, amely az övé s mindené... egyszer elmúlik, és mégsem.

Az erdõ megérintõ magánya átfonja ereim s megérinti bensõm elhagyatott világát.

Tükörbe nézve egy tükörképet látok... és csak érzem... hogy talán.

A köd oly bársonyos és szép és magányos mint egy lélek... a semmiben... a szélben.

Madarak halk röpte töri meg a csöndet finoman és tisztelve...

Egy levél mely lehull a fák elöregedett ágairól... és alászáll a rothadás világába.

Semmi sincs és mégis körbevesz... megidéz.

Egy fátyol mely anyaként betakar és álomba ringat... a levelek elhullajtott könnyei közt...

A köd emlékeiben tovább élve.. s látva.





Táncot jár a fájdalom lehelete a fák között a mélyben,

s halk sírása visszhangzik a vájatok megöregedett üregeiben...

Várva a vég megértõ átfonását.

És a levelek csak sírnak... s könnyei aláhullnak.
5. Hangok (9:30)
Kezembe fogtam a tollam, és bemártottam a szomorúság fátyla mögé,

ahol árnyékként élek bezárva magamba. Sírni szeretnék mint ahogy az éj sír

mikor betakarja hideg szívével a fájdalom, hogy emlékeztesse.

De nincsenek könnyeim, felemésztette õket az idõ,

a maga cinikus mosolyával ahogy karmait belevájja a lét szívébe.



Egy kert ahol vagyok és vagy és mégse. Egy kert melyet körbekerített

a végzet, az öröm és a kín összefonódott karjaival, ahogy végtelen

vénájuk a semmibe nyúlik az elmúlást szállítva. Almafa vagyok

öreg és beteg, de ezt csak én tudom, és csak én érzem és csak én látom.

Törzsem ráncos, ágaim átfonnak, hogy óvjanak. Érezlek.



Érzem ahogy lélegzel, érzem ahogy sírsz, érzem ahogy nevetsz,

érzem ahogy gyûlölsz, érzem ahogy fázol, érzem ahogy szeretsz és

érzem ahogy a szívembe szúrsz. Rózsa vagy, sok rózsa. Élénkvörös

színben pompázol. Esténként megcsillan selymes szirmaidon

az alkony könnye, hogy szépséged ápolja még el nem jön

a vég. A kert lassan homályba borul, és egyre távolabbinak

tûnik, és én újra árnyék leszek.
6. Egyszer (7:54)
Ahogy átölel a fájdalom, érzem a szenvedés kacaját a lelkemben... és tudom, hogy még élek.



Távol a dombok mögött homály ereszkedik a végtelenbõl, és beborítja a holtak felemésztett múltjait.

Tudom, hogy várnak... s tudják, hogy várom. Most sírok mert körülöttem minden fáj.

A múlt mindig emlékeztet, mert szereti nézni a vonaglásom...



Ahogy lelkem remegve vágyódik a dombok mögé, de testem fogva tartja és kínozza.

A csillagok is szomorúan néznek bele az univerzumba... örökké.

Ez a sorsuk... és tudják. Talán hamarosan lelkem kiszabadul testem fogságából,

és sikoltva alászáll a tér és idõ origójába. És ott lesz körbevéve a magányommal...

Fekete, üres állapot. S a múlt melyre nem emlékszem mást kínoz majd... és én boldog leszek...



Én és a magányom.
7. Mélyen Legbelül (10:08)
Egy hely ami nincs sehol... Egy fa elveszett sóhaja...

Álmatlanságom egy tükörbe zárva, ahol önmagam bámulom.

Esõcseppek folynak végig kiszáradt ajkamon, mely némán,

kiált a reménytelenség szívébe. Most utazom... Vándor vagyok...

Összevarrt szemekkel nézem bús arcom... Egy mezõ... Mindenhol

színes virágok ülnek... Beszélgetnek... Számomra nincs hely...

Színtelen vagyok és lehet, hogy már nem is élek. Lehet, hogy álmodom?!

Nem... Hisz álmatlan vagyok... Hideg szél nyaldossa húsom... Fázom...

Átölelem önmagam remegõ karjaimmal... Elrejtõzöm a félelmeim közé...

Ott biztosan nem találom meg magam... Reménytelen... Ott vagyok...

Félek magamtól... Sötét van... Valaki hív... Nevem suttogja... Nem

látom tisztán... Lassan közeledik... Enyhül a félelmem...

Ó, hát te vagy az... Már nem félek...
8. ... (7:52)
Örökre halottnak lenni…

Örökre halottnak lenni a mában, és minden világban.

Érezni a lényegtelenség megbolygató magányát.

Egyé válni a semmivel vagy akár a végtelennel… a mindenséggel.

Talán csak gondolat… Talán csak remény de egyre közelebb ér…



Csak nézem a dolgokat magam elõtt… és mellettem.

Csak vagyok üresen és egyedül…



Vagy talán, mégsem?



Mert a halál fogja kezem…

Csak húz lassan, és közben meséli életem… Melyet eddig fájdalomként éltem…

És csak húz… De talán õ sem tudja hová… Csak távol innen… Bárhová



A virágok illatát már nem érzem, a patakok zúgását már nem hallom…

Nem látom a fákat akiket azelõtt oly szerettem…

A lét megbénít… És csak fújja gyászi himnuszom…
9. Beteljesedés (6:43)
Az éj átölel, s halkan suttogják nevem a halál árnyai. Az élet sötét

unokatestvérei õk, kik úton vannak az örökkévalóság óta.

Hideg szél lengedez a fák között, arcomba vágva egy elmúlt kor

fájdalmas emlékeit. Szemeimre nehézkesen ráereszkedik a köd,

hogy igazán láthassak. Felüvöltök mint egy gyermek az elmúlás

küszöbén, mikor erõt vesz, hogy átlépje. Testem megfeszül, és

ellenkezés nélkül zuhan a jéghideg sötétségbe, hogy anyja legyen

a férgeknek. Ez a hely az enyém, nekem ásták õk kik úton vannak

az örökkévalóság óta. Kinyújtom karjaim az égbolt emlékei felé,

hogy igazán érezzem ahogy a nyirkos föld hozzáér csupasz

testemhez. Egy utolsó görcsös rángás, ahogy haldokló testem

levegõ után kapkod, majd nyugodtan elernyed.
Info / Statistics
Bands : 28,280
Albums : 101,820
Reviews : 6,567
Lyrics : 94,305
Top Rating
 Theatre of Tragedy
Velvet Darkness They Fear
 rating : 91.4  votes : 14
 Light Bringer
Scenes of Infinity
 rating : 86.7  votes : 17
 Tiamat
Wildhoney
 rating : 89.1  votes : 10